Téli
Triglav
Túra
Bovecből indultunk hajnalban, ami nem ideális megközelítés a Triglavra, de azt a várost szeretjük és ott minket is szeretnek. A Salamandra Outdoor évek óta szervez Szlovéniába túrákat, első hegyünk a Triglav volt. Ez az a hegy, ahová bárkit elvezettünk-az örök szerelembe esett Vele.
A Triglav nem egy hegy: egy királyság-ezt nem mi találtuk ki, hanem Julius Kugy híres alpinista író. És túráink általában Bovecből indulnak, mert ennek a városnak mágikus ereje van. Ott él Naziv a híres baklavájával és az isteni kávéjával, Roli a holland rafting túravezető, aki bármikor beültet bárkit a kiszuperált UAZ-ába és olyan erdei utazásra viszi, hogy a legmegátalkodottabb adrenalin-függő is fülig érő szájjal száll ki az UAZ-ból. És mindenki a barátunk és mindenki azonnal a barátjává fogadja azt, aki szereti ezt a helyet.... És ennyi megéri, azt, hogy egy órával korábban keljünk. A Krm völgyből indultunk, ez a legrövidebb útja Triglavnak, de télen ez a legbarátságosabb, tekintve, hogy Triglavski Dom az egyetlen ház, amely ilyenkor is nyitva áll. Konyi még reggel közölte, hogy "baleset" történt és egy hágóvassal kevesebbet hoztunk. Ettől nagyon elkedvetlenedtem, de Konyi azzal vigasztalt, hogy a házban biztosan tudunk szerezni egyet.
A parkolás volt az első számú feladat, nem is egyszerű. A csapat 7 férfitagja és Bea minden tudására szükség volt, hogy a másfél méteres hófal mentén két épkézláb parkolóhelyet ássunk ki, ráadásul olyant, ahova a kocsik képesek begurulni. Egy fáskamrából kölcsönöztünk egy ásót és Tibornak is volt egy az autójában, ezekkel komoly, egy órás meló után sikerült két elfogadható helyet kiásni. A két autó merőlegesen állt egymásra, de így legalább nem álltuk el az utat. (Hazafelé egy magyar autó nem pöcsölt ennyit a parkolással, simán beálltak az út közepére, úgyhogy holtfáradtan kezdhettük előről az ásogatást és a manőverezést, hogy a helyünkről ki tudjunk állni.)
Négy kilométert kellett gyalogolni azon az úton, ahol nyáron még lazán kocsival be tud hajtani az ember, és csak ezután kezdődött el a mászás. Egy lavinákkal szabdalt völgykatlanban haladtunk fölfelé. Mínusz 15 fok lehetett-de Budapesten is ennyi volt-itt meg mégiscsak elviselhetőbb a hideg is. Hamar ráébredtünk, hogy például banánt hozni mínusz ezer fokba nagy marhaság, de a fagyott banánnál a fagyott csoki még sokkal rosszabb. (De ma például Sipi haveromtól azt tanultam, hogy a fagyott banánt forró teába mártogatva kell enni, mert ő így csinálta a Tátrában.) Négy óra mászás és félútra érkeztünk. Ott egy négyszemélyes bivakra megfelelő faházban Dusán bevallotta, hogy lefagyott a lába. Ez így ebben a formában nem volt igaz, de szegény nagyon szenvedett. Tettünk a cipőjébe egy melegítő betétet, amit ha kiszedünk a zacskóból elkezd fűteni. Ez nem ezt csinálta, de valószínűleg a placebo hatás is működött, mert Dusán lába már nem fagyott tovább.
És csak most jött a neheze.... kezdetben belátható, majd totálisan végeláthatatlan emelkedők... Némi kárpótlást jelentett a kínban, a lemenő nap által rózsaszínűre festett ég a havas hegycsúcsok felett, amit a telihold tett totálisan giccsessé.
Este hat volt, lement a nap és Tamás combja begörcsölt a lejtőn. Egyre hidegebb volt. És még mindig nem látszott a ház. Konyi visszament Tamásba magnéziumot pumpálni, mi fölfelé. Még egy emelkedő és mire felértünk a tetejére... ott volt előttünk egy újabb. Még 100 méter szint fölfelé. De más választás nem nagyon volt. És végre ott volt a ház. Beestünk...kértem 9 snapszot a meteorológiai állomás alkalmazottaitól, akik ilyenkor működtetik a házat. És egy hágóvasat, csak hogy megnyugodjak. Mire mindenki felért, a pálinka fele hiányzott. Vacsorafőzés: ehhez tekintélyes mennyiségű hóra volt szükség, vagy lehetett vásárolni 3 euroért olvasztott verziót. A budi fölötti helyiséget lehetett főzésre használni, hamarosan be is laktuk a főzőinkkel és Tibor majdnem fel is robbantotta a szivárgó gázpalackjával:)
A pálinkák elfogytak és mi meg vacogni kezdtünk. Másnapra először hajnali ötre hirdettünk indulást, de aztán Konyi jobbnak látta, ha látjuk is, ami a lábunk alatt van, így elhalasztottuk az indulást 7 órára. Ez csak az én tudatomig nem jutott el, ezért én beállítottam a telefonomat f5-re. Ennek Konyi itta meg a levét, mert Bea azt hitte, hogy az övé csörög. Én meg félálomban nem éreztem alkalmasnak az időt, hogy felvilágosítsam.
Reggeli után beöltöztünk a beülőkbe, hágóvasba és jégcsákánnyal nekivágtunk a Triglavnak. Egy felhő sem volt az égen. A csúcstömb mászása rögtön egy igen kitett (vagyis lábad alatt a büdösnagy semmi) résszel kezdődik, és mivel hó van, a nyáron biztonságot adó drótnak nyomát se találtuk. Illetve itt-ott kikandikált a hó alól, hogy tudjuk milyen lenne, ha rákötözhetnénk magukat. Így azonban a sziklafalat fedő 40-50 cm-es hóra bízva magunkat óvatosan lépdeltünk fölfelé, néhol egy kiálló vaspöcökben biztosítottuk a csapatot. Télen parás hegy a Triglav. Nyáron sem kell lebecsülni, de télen kifejezetten vigyázni kell minden lépésre. Pláne, hogy időnként mindenféle kötél nélkül átszáguldanak rajtunk a vagányabb fajta mászók. Persze én ilyenkor mindig Livanost idézem (nagy görög mászó Marseilleből), aki azt mondta: "inkább legyen egy szöggel több, mint egy emberrel kevesebb, pláne ha én vagyok az az ember". Szóval ennek szellemében araszoltunk tovább, ahol tudtunk biztosítottunk.
Bovecből indultunk hajnalban, ami nem ideális megközelítés a Triglavra, de azt a várost szeretjük és ott minket is szeretnek. A Salamandra Outdoor évek óta szervez Szlovéniába túrákat, első hegyünk a Triglav volt. Ez az a hegy, ahová bárkit elvezettünk-az örök szerelembe esett Vele.
A Triglav nem egy hegy: egy királyság-ezt nem mi találtuk ki, hanem Julius Kugy híres alpinista író. És túráink általában Bovecből indulnak, mert ennek a városnak mágikus ereje van. Ott él Naziv a híres baklavájával és az isteni kávéjával, Roli a holland rafting túravezető, aki bármikor beültet bárkit a kiszuperált UAZ-ába és olyan erdei utazásra viszi, hogy a legmegátalkodottabb adrenalin-függő is fülig érő szájjal száll ki az UAZ-ból. És mindenki a barátunk és mindenki azonnal a barátjává fogadja azt, aki szereti ezt a helyet.... És ennyi megéri, azt, hogy egy órával korábban keljünk. A Krm völgyből indultunk, ez a legrövidebb útja Triglavnak, de télen ez a legbarátságosabb, tekintve, hogy Triglavski Dom az egyetlen ház, amely ilyenkor is nyitva áll. Konyi még reggel közölte, hogy "baleset" történt és egy hágóvassal kevesebbet hoztunk. Ettől nagyon elkedvetlenedtem, de Konyi azzal vigasztalt, hogy a házban biztosan tudunk szerezni egyet.
A parkolás volt az első számú feladat, nem is egyszerű. A csapat 7 férfitagja és Bea minden tudására szükség volt, hogy a másfél méteres hófal mentén két épkézláb parkolóhelyet ássunk ki, ráadásul olyant, ahova a kocsik képesek begurulni. Egy fáskamrából kölcsönöztünk egy ásót és Tibornak is volt egy az autójában, ezekkel komoly, egy órás meló után sikerült két elfogadható helyet kiásni. A két autó merőlegesen állt egymásra, de így legalább nem álltuk el az utat. (Hazafelé egy magyar autó nem pöcsölt ennyit a parkolással, simán beálltak az út közepére, úgyhogy holtfáradtan kezdhettük előről az ásogatást és a manőverezést, hogy a helyünkről ki tudjunk állni.)
Négy kilométert kellett gyalogolni azon az úton, ahol nyáron még lazán kocsival be tud hajtani az ember, és csak ezután kezdődött el a mászás. Egy lavinákkal szabdalt völgykatlanban haladtunk fölfelé. Mínusz 15 fok lehetett-de Budapesten is ennyi volt-itt meg mégiscsak elviselhetőbb a hideg is. Hamar ráébredtünk, hogy például banánt hozni mínusz ezer fokba nagy marhaság, de a fagyott banánnál a fagyott csoki még sokkal rosszabb. (De ma például Sipi haveromtól azt tanultam, hogy a fagyott banánt forró teába mártogatva kell enni, mert ő így csinálta a Tátrában.) Négy óra mászás és félútra érkeztünk. Ott egy négyszemélyes bivakra megfelelő faházban Dusán bevallotta, hogy lefagyott a lába. Ez így ebben a formában nem volt igaz, de szegény nagyon szenvedett. Tettünk a cipőjébe egy melegítő betétet, amit ha kiszedünk a zacskóból elkezd fűteni. Ez nem ezt csinálta, de valószínűleg a placebo hatás is működött, mert Dusán lába már nem fagyott tovább.
És csak most jött a neheze.... kezdetben belátható, majd totálisan végeláthatatlan emelkedők... Némi kárpótlást jelentett a kínban, a lemenő nap által rózsaszínűre festett ég a havas hegycsúcsok felett, amit a telihold tett totálisan giccsessé.
Este hat volt, lement a nap és Tamás combja begörcsölt a lejtőn. Egyre hidegebb volt. És még mindig nem látszott a ház. Konyi visszament Tamásba magnéziumot pumpálni, mi fölfelé. Még egy emelkedő és mire felértünk a tetejére... ott volt előttünk egy újabb. Még 100 méter szint fölfelé. De más választás nem nagyon volt. És végre ott volt a ház. Beestünk...kértem 9 snapszot a meteorológiai állomás alkalmazottaitól, akik ilyenkor működtetik a házat. És egy hágóvasat, csak hogy megnyugodjak. Mire mindenki felért, a pálinka fele hiányzott. Vacsorafőzés: ehhez tekintélyes mennyiségű hóra volt szükség, vagy lehetett vásárolni 3 euroért olvasztott verziót. A budi fölötti helyiséget lehetett főzésre használni, hamarosan be is laktuk a főzőinkkel és Tibor majdnem fel is robbantotta a szivárgó gázpalackjával:)
A pálinkák elfogytak és mi meg vacogni kezdtünk. Másnapra először hajnali ötre hirdettünk indulást, de aztán Konyi jobbnak látta, ha látjuk is, ami a lábunk alatt van, így elhalasztottuk az indulást 7 órára. Ez csak az én tudatomig nem jutott el, ezért én beállítottam a telefonomat f5-re. Ennek Konyi itta meg a levét, mert Bea azt hitte, hogy az övé csörög. Én meg félálomban nem éreztem alkalmasnak az időt, hogy felvilágosítsam.
Reggeli után beöltöztünk a beülőkbe, hágóvasba és jégcsákánnyal nekivágtunk a Triglavnak. Egy felhő sem volt az égen. A csúcstömb mászása rögtön egy igen kitett (vagyis lábad alatt a büdösnagy semmi) résszel kezdődik, és mivel hó van, a nyáron biztonságot adó drótnak nyomát se találtuk. Illetve itt-ott kikandikált a hó alól, hogy tudjuk milyen lenne, ha rákötözhetnénk magukat. Így azonban a sziklafalat fedő 40-50 cm-es hóra bízva magunkat óvatosan lépdeltünk fölfelé, néhol egy kiálló vaspöcökben biztosítottuk a csapatot. Télen parás hegy a Triglav. Nyáron sem kell lebecsülni, de télen kifejezetten vigyázni kell minden lépésre. Pláne, hogy időnként mindenféle kötél nélkül átszáguldanak rajtunk a vagányabb fajta mászók. Persze én ilyenkor mindig Livanost idézem (nagy görög mászó Marseilleből), aki azt mondta: "inkább legyen egy szöggel több, mint egy emberrel kevesebb, pláne ha én vagyok az az ember". Szóval ennek szellemében araszoltunk tovább, ahol tudtunk biztosítottunk.
A gerincre érve a nyom kétlábnyom-nyomtávnyiról egylábnyomosra keskenyedett, és mivel nem kenyerem a manökenjárás, pláne nem hágóvasban, kissé remegett a lábam. Ezt a fílinget csak fokozta, hogy mindkét oldalon meglehetősen meredek havas hegyoldalt láttam remegő lábaim alatt. De azért még azt is volt időm végiggondolni, hogy frankó ugyan, hogy össze vagyunk kötözve mind a kilencen, de ez azt is jelenti, hogy ha valaki elkezd csúszni, akkor nekünk szépen át kell "sétálni" a gerinc másik oldalára, a nagy semmibe bele. A séta szó azt hiszem jobb, mint az ugrás, bár valójában igen gyors sétáról lenne szó, már ha azt szeretnénk, hogy megmeneküljünk. De hál'Istennek ezt nem próbáltuk ki, viszont a kis Triglavra érve Konyira néztem, aki hátulról is kitalálta gondolatomat és közölte, hogy innen visszafordulunk.
