Szilveszter a Grossvenedigeren

Szilveszter

A Grossvenedigeren egy Winterraumban, vagyis fűtetlen fáskamrában, 3000 méteren. Mínusz 20 fokban szilveszterezni agyrém ötletnek látszik, de nem csak annak látszik: az is. December 30-án akartunk feljutni a 2962 méteren lévő Defregger kunyhóig, de egy lavina-lejtőhöz érve Konyi megálljt parancsolt. Gyakorlott szemmel felmérte, hogy ez a lejtő bármikor lejöhet, de azért csinált egy lavina-próbát. Ez egészen pontosan azt jelenti, hogy körbevág egy félméteres darabot a hóban és megnézi, hogy az elindul-e lefelé. Ez itt most elindult, még bökdösni se kellett. Szóval vissza kellet fordulni és egy másfél órás kerülővel kikerülni a halálos szakaszt.

( Visszafelé már csak hűlt helyét láttuk a lejtőt takaró hónak, az egész lezúdúlt a mélybe, szerencsére nem velünk együtt.)

Ez a másfél órás kerülő és a mély hó elég volt ahhoz, hogy délután négykor még csak félúton járjunk. A vérnyom, ami utunkat kezdettől fogva kísérte ezen a ponton egyre sűrűbbé vált. Folyamatosan találgattuk, hogy mi vérzi tele a nyomot, de a megoldások egyre inkább horror-jellegűvé váltak. Rejtélyes volt a "farkaslábnyom" az út mellett és az is, hogy miért követi épp az ösvényt a vér, s helyenként miért hagy egészen nagy méretű foltot a fehér hóban. Szóval délután négykor sehol egy árva menedékház, csak egy út mellett álló kis házat találtunk. Zárva. Körbejártam és a fáskamra hál'Istennek nyitva volt. De benn csak farakás és szerszámok.Kérdés sem volt, hogy itt kell éjszakáznunk. Szerencsére a zseniális Várkonyi Bea fél óra alatt egy bútorkészítő kisiparost megszégyenítő precizitással olyan ágyat rittyentett, aminek vízszintjében a legkritikusabb wasserwaageval se lehetett volna hibát találni. Vacsorafőzés a villamosszekrényen és hatkor takarodó. Attila Vonnegutot olvasott fel, cserébe egész éjjel a fejét rugdostam. Mínusz 55 fokú komfortfokozattal bíró hálószákomban is irgalmatlanul hideg volt matrac nélkül, ugyanis a fáskamra oldalán lévő jelentős réseken át folyamatosan szivárgott be a jeges szél. Reggel indulás a Defreggerhausba. Az utolsó szakaszt egy elég meredek hólejtőn tettük meg, ahol a hótalppal igen nehézkes volt nyomot vágni. Kegyetlen felmenet, a ház alatti utolsó métereken már mindenki prüszkölt. Fenn el is dőlt: ma nem lesz csúcsmászás... szilveszter volt. Szikrázó napsütés. A naplementét a gleccser tetejéről néztük. Útköben elhaladtunk a meteorológiai állomás szekrénye mellett, ahonnan Konyi egy laza mozdulattal kiemelt egy üveg almapálinkát. Tekintélye az egekbe emelkedett!!!

Mire visszaértünk a kunyhóba, egy lengyel pár is megérkezett, rögtön le is húztam őket egy kis echte (lengyelül nem tudom) lengyel vodkára. Ilyen magasságban ugyanis az ember nagyon megnézi, hogy mit cipel fel, és az alkohollal nem álltunk túl jól. Bár az almapálinkát lenyúltuk-jelentem később visszatettük- aki nem hiszi, járjon utána!!! A winterraumban lévő sparhelt épp olyan volt, mint a nagyimé. Be is fűtöttünk, és elkezdünk havat olvasztani a zacskós kajákhoz és teához. A winterraumban 12 ágy is volt, ami a fáskamra után igazán üdítő volt. Nemsokára megjelent egy magányos vándor- kiderült, hogy egy magyar fiú, ezt találta ki szilveszteri programnak. Hmm...

Meghívtuk, hogy tartson velünk a partyn. Konyi hozzott fel virslit és mustárt( ismétlem: 3000 méterre kellett felcipelni!) és KÉT üveg pezsgőt: egy szárazat és egy félédeset. És a lényeg: Bea a sparhelt sütőjében pogácsát sütött éjfélre!!! Ilyen finomat szerintem senki sem evett még életében...

Másnap bejött a rossz idő, irdatlan szél és hó. Nyomás lefelé, minél gyorsabban...

Attila később megtalálta a vérnyom forrását, le is fotózta...de egyelőre titkolja