Tiltott osztrák sziklafalakon fel és le: függőhídon és vaslétrákon

Ha az osztrák eisenerzi mentőszolgálat azt írja: a klettersteigek, amikre készülünk le vannak zárva: valószínűleg sokan eltántorodnak. De minket, salamandrákat nem ilyen fából faragtak: írtunk a hegymászóknak is, akik igen gyorsan igen korrekt választ adtak, amelyből ki is derült mi újság a Hochschwabon. Az eisenerziek ugyanis a Franz-Joseph nevű ( méltán híres) klettersteigre nem akartak ráengedni, mondván, hogy a drótokat kiszedték belőle. A hegymászóktól viszont megtudtuk, hogy ez egyáltalán nem igaz. A baj az, hogy ez egy pöpec kis ferrata, csak épp nem az eisenerziek építették, hanem a bécsiek. Erre pedig úgy tűnik arrafelé nem szokás büszkének lenni. Szóval mi elindultunk az eisenerziek eltanácsolása ellenére. Egy isteni vendégházban szállunk ilyenkor meg, Ilse asszony reggelijeiről és a wellness budoárjáról híres panziójában, ahol a szauna mellé teakeverékeket, és egy báránybőrrel leterített kerevetet is helyezett ez a tüchtig osztrák asszony.

Elindultunk első túránkra , az eisenerzer klettesteigre. Ez egy D-s (a vasalt utakat A-tól E-ig szokták osztályozni) nehézségű klettersteig. Már az elején megmutatkozott a D-s nehézség:), mert a falat csak egy 5 méter magas hólejtő leküzdése után lehetett elérni. itt Konyi elővett 130 literes zsákjából (amiben mindig minden van!) egy hólapátot!!! És a csajok előtt lépéseket vágott a hóban!!!

Aztán a fal egy rövid felhúzódzkodással kezdődött, majd egy sétaterep következett. Aztán megint érdekes lépcsős rész következik... a fal majdnem végig elég nehéz, különösen az utolsó rész, ahol kitett ( alattad jó nagy semmi) és csaknem függőleges falon kell mászni. Egy édes kis kémény is juta végére, de az játszva teljesíthető, köszönhető a beépített létrafokoknak. És a csúcs....mindenki kidőlt, és még nem is sörözhettek...

Konyi elment megnézni a lemeneti utat, de azért már tudtuk, hoyg mi vár ránk. A lemeneti ösvényt hó fedte, ami ilyenkor életveszélyes. A keményre edződött hó felszíne csúszós és könnyen a szakadék mélyén végezheti benne az óvatlan vándor.. Tehát nem volt más választás, mint visszamászni a D-s falon. Nem volt túl nagy a lelkesedés, de más lehetőség sem volt. Dusán már az elején utálta ezt a részt, és a közepén, sőt a végén se szerette meg. Bár a "kínjait" enyhítette egy borsodi származású "szőke ciklonnal", s az első korty után rögvest más szemmel látta a világot és a ferratat (klettersteiget) is.

Este a szálláson Tibiék egy több fogásos olasz menüt állítottak elő, s nem csak előállították, de meg is ették!

Másnap ismét korai indulás, és a várható esőre tekintettel két rövidebb, de annál velősebb utat választottunk. Egy hegymászó temető felett vezetett az egyik utunk:))) az út többfelé ágazott, e csodás, ahogyan egy rövid úton is ilyen pályát építettek. Igaz a páyla alján ki volt írva, hogy magán ferrata (pontosabban: privat klettersteig), de tegnap elvileg egy lezárt ferratan másztunk, tehát ezeket a papírokat már nem vettük komolyan...(különben is nem beszélni németül...) sóval elindultam a bal ágon, mert a jobb oldalon egy visszafelé hajló létra lógott, amin háttal lógva kellett volna felfelé mászni....

Ez bal ág (ami a hegymászó temetőhöz közelebb esett) sem volt egyszerű....a fal közepén egy dróttal rögzített kis pad áll, épp jó helyen.

Délután egy egyszerűbb, de látványos ferratara mentünk, de a csapat egyik fele inkább egy szurdok-túrát választott. Mi a ferratan fölmentünk és hogy ne okozunk csalódást magunknak, le is másztunk ugyanott. csak a rutin kedvéért.

Este wellnes program:)) sörözés -szaunával.

Aztán a legédesebb fal-at várt ránk: a Franz-Joseph. Édes felirat díszeleg a fal alján: "A drótokat eltávolították, a klettersteig lezárva". Tényleg érthetetlen....

Dusi vidáman vigyorgott, amikor felcsimpaszkodott a legnehezebb kezdeti részen, s lábbal tiporta a tüchtig osztrák feliratot.

A ferrata első része igazi hardcore mutavány. Látványnak semmiképp sem utolsó....

Az első rész után egy könnyebb, majdnem sétaterep következett, de csak a következő felszökésig, ahol elkezdődött az újabb hardcore-terep. De csodálatos mászás. A Franz-Joseph remekül megépített ferrata, nem hiába féltékenyek rá az eisenerziek. Nyolc vészpont van az úton, ahova lehet telefonos segítséget hívni, s bár nem próbáltuk ki, feltehetőleg megjelennének a "szívélyes" eisenerzi mentőosztagok.

Irdatlan hosszú út, 760 méter a dróton, nem csoda, hogy elfáradtunk. És a lejövet sem egyszerű. Néhol klettersteig betétek, vagy drót nélküli, de igencsak kitett utak. Jó fáradtan érkeztünk meg, már csak a sörözés ígérete, és a tóban fürdés adott erőt....

Téli Túra a Gyömbérre (2043m), az Alacsony -Tátra tetejére

Gyömbér 1.

Öten vágtunk neki a túrának, négyen síléccel, és egyedül az én sítudásom hagyott némi kívánnivalót. A Gyömbér(szlovákul Dumbier) sítúra-paradicsom télen, ilyenkor a szlovákok elözönlik a hegyet és úgy "tolták fel" léccel, hogy csak úgy suhantak el mellettünk. Igaz, hogy a többieknek csak lesikló lécük volt, tehát a hátukon kellett hozni a több kilós bakancsot és a lécet. Ennek ellenére Judit és Tündi hősiesen nyomták fölfelé, én meg igazán kényelmes tempót mehettem. A Gyömbér nagyon kellemes hegy, a Trangoska parkolóból 1100 méterről kényelmes szintemelkedéssel érjük el az 1720 méteren lévő házat. A ház gyakorlatilag hó allatt volt, de a teraszon eszményi látvány mellett lehetett enni-inni. Mi sokat nem tököltünk, mert még előttünk volt 300 méter szintemelkedés a csúcsig. Benéztem a csúcs alatti lejtőt és kisebb szívrohamot kaptam, gőzöm sem volt, hogy a négy napos sígyakorlatommal onnan hogyan fogok lejönni. De gondoltam, legfeljebb a lábaimat veszthetem, tehát go for it...

A szlovákok továbbra is csak suhantak mellettünk, a dráma az, hogy sokan egyszerű futóléccel...
A csúcsig elég könnyedén felcsúszkáltam, a többiek nyomot taposva... itt káprázatos panoráma, szerencsére felhők se voltak...

és innen kezdődött a neheze...le is kellett jönni.

Judit káprázatos síelő-stílusával még a vizes hóban is olyan eleganciával jött le, mintha a legtutibb St. moritzi sípályán lenne... de sok időm nem volt bámészkodni, mert a kanyarodással foglalatoskodtam, ami egyáltalán nem volt egyszerű feladat, lévén, hogy az olvadó hó gyalázatos módon megnehezített minden manővert. Arról nem is beszélve , hogy a fákat is kerülgetni kellett. Egy idő múlva mindenki arra ment, amerre jónak látta, vagy inkább tudott. A széles lejtő hamarosan egy szűk katlanba torkollott, ahol a szétszabdalt ösvényen kellett valahogyan lehetőleg esés nélkül leevickélni. Ez nem sikerült.

Az út illetve ösvény lefelé már kevésbé volt technikás, bár eléggé keskeny vályúban kellett fordulgatni, de innen már igazi örömsíelés volt.

Ezért két hét múlva megismételtük az akciót... ezúttal Vancsó Zoli fotós is velünk tartott, aki képeket is ígért a túráról....egyelőre Arató Juci képei kárpótolnak, mert azok is gyönyörűek. Persze a második túrára inkább a kameráját cipelte, mint a síbakancsát. Azért a csúcson, miután megettük a kandírozott gyömbért (ami állításom szerint erősen potencianövelő hatású és ennek ihletésére született a középső felvétel:)), nagylelkűen felajánlotta, hogy szívesen lesiklana a lécemmel, ha esetleg elegem lenne a "szívásból". Nem éltem e nagyvonalú gesztussal, és inkább megpróbáltam újra a lesiklást -most egyedül. Határozottan jobban ment, össze-vissza egyszer estem...szóval gyömbér télen-nyáron...

Téli Triglav Túra

Téli

Triglav

Túra


Bovecből indultunk hajnalban, ami nem ideális megközelítés a Triglavra, de azt a várost szeretjük és ott minket is szeretnek. A Salamandra Outdoor évek óta szervez Szlovéniába túrákat, első hegyünk a Triglav volt. Ez az a hegy, ahová bárkit elvezettünk-az örök szerelembe esett Vele.






















A Triglav nem egy hegy: egy királyság-ezt nem mi találtuk ki, hanem Julius Kugy híres alpinista író. És túráink általában Bovecből indulnak, mert ennek a városnak mágikus ereje van. Ott él Naziv a híres baklavájával és az isteni kávéjával, Roli a holland rafting túravezető, aki bármikor beültet bárkit a kiszuperált UAZ-ába és olyan erdei utazásra viszi, hogy a legmegátalkodottabb adrenalin-függő is fülig érő szájjal száll ki az UAZ-ból. És mindenki a barátunk és mindenki azonnal a barátjává fogadja azt, aki szereti ezt a helyet.... És ennyi megéri, azt, hogy egy órával korábban keljünk. A Krm völgyből indultunk, ez a legrövidebb útja Triglavnak, de télen ez a legbarátságosabb, tekintve, hogy Triglavski Dom az egyetlen ház, amely ilyenkor is nyitva áll. Konyi még reggel közölte, hogy "baleset" történt és egy hágóvassal kevesebbet hoztunk. Ettől nagyon elkedvetlenedtem, de Konyi azzal vigasztalt, hogy a házban biztosan tudunk szerezni egyet.
A parkolás volt az első számú feladat, nem is egyszerű. A csapat 7 férfitagja és Bea minden tudására szükség volt, hogy a másfél méteres hófal mentén két épkézláb parkolóhelyet ássunk ki, ráadásul olyant, ahova a kocsik képesek begurulni. Egy fáskamrából kölcsönöztünk egy ásót és Tibornak is volt egy az autójában, ezekkel komoly, egy órás meló után sikerült két elfogadható helyet kiásni. A két autó merőlegesen állt egymásra, de így legalább nem álltuk el az utat. (Hazafelé egy magyar autó nem pöcsölt ennyit a parkolással, simán beálltak az út közepére, úgyhogy holtfáradtan kezdhettük előről az ásogatást és a manőverezést, hogy a helyünkről ki tudjunk állni.)

Négy kilométert kellett gyalogolni azon az úton, ahol nyáron még lazán kocsival be tud hajtani az ember, és csak ezután kezdődött el a mászás. Egy lavinákkal szabdalt völgykatlanban haladtunk fölfelé. Mínusz 15 fok lehetett-de Budapesten is ennyi volt-itt meg mégiscsak elviselhetőbb a hideg is. Hamar ráébredtünk, hogy például banánt hozni mínusz ezer fokba nagy marhaság, de a fagyott banánnál a fagyott csoki még sokkal rosszabb. (De ma például Sipi haveromtól azt tanultam, hogy a fagyott banánt forró teába mártogatva kell enni, mert ő így csinálta a Tátrában.) Négy óra mászás és félútra érkeztünk. Ott egy négyszemélyes bivakra megfelelő faházban Dusán bevallotta, hogy lefagyott a lába. Ez így ebben a formában nem volt igaz, de szegény nagyon szenvedett. Tettünk a cipőjébe egy melegítő betétet, amit ha kiszedünk a zacskóból elkezd fűteni. Ez nem ezt csinálta, de valószínűleg a placebo hatás is működött, mert Dusán lába már nem fagyott tovább.

És csak most jött a neheze.... kezdetben belátható, majd totálisan végeláthatatlan emelkedők... Némi kárpótlást jelentett a kínban, a lemenő nap által rózsaszínűre festett ég a havas hegycsúcsok felett, amit a telihold tett totálisan giccsessé.

Este hat volt, lement a nap és Tamás combja begörcsölt a lejtőn. Egyre hidegebb volt. És még mindig nem látszott a ház. Konyi visszament Tamásba magnéziumot pumpálni, mi fölfelé. Még egy emelkedő és mire felértünk a tetejére... ott volt előttünk egy újabb. Még 100 méter szint fölfelé. De más választás nem nagyon volt. És végre ott volt a ház. Beestünk...kértem 9 snapszot a meteorológiai állomás alkalmazottaitól, akik ilyenkor működtetik a házat. És egy hágóvasat, csak hogy megnyugodjak. Mire mindenki felért, a pálinka fele hiányzott. Vacsorafőzés: ehhez tekintélyes mennyiségű hóra volt szükség, vagy lehetett vásárolni 3 euroért olvasztott verziót. A budi fölötti helyiséget lehetett főzésre használni, hamarosan be is laktuk a főzőinkkel és Tibor majdnem fel is robbantotta a szivárgó gázpalackjával:)

A pálinkák elfogytak és mi meg vacogni kezdtünk. Másnapra először hajnali ötre hirdettünk indulást, de aztán Konyi jobbnak látta, ha látjuk is, ami a lábunk alatt van, így elhalasztottuk az indulást 7 órára. Ez csak az én tudatomig nem jutott el, ezért én beállítottam a telefonomat f5-re. Ennek Konyi itta meg a levét, mert Bea azt hitte, hogy az övé csörög. Én meg félálomban nem éreztem alkalmasnak az időt, hogy felvilágosítsam.

Reggeli után beöltöztünk a beülőkbe, hágóvasba és jégcsákánnyal nekivágtunk a Triglavnak. Egy felhő sem volt az égen. A csúcstömb mászása rögtön egy igen kitett (vagyis lábad alatt a büdösnagy semmi) résszel kezdődik, és mivel hó van, a nyáron biztonságot adó drótnak nyomát se találtuk. Illetve itt-ott kikandikált a hó alól, hogy tudjuk milyen lenne, ha rákötözhetnénk magukat. Így azonban a sziklafalat fedő 40-50 cm-es hóra bízva magunkat óvatosan lépdeltünk fölfelé, néhol egy kiálló vaspöcökben biztosítottuk a csapatot. Télen parás hegy a Triglav. Nyáron sem kell lebecsülni, de télen kifejezetten vigyázni kell minden lépésre. Pláne, hogy időnként mindenféle kötél nélkül átszáguldanak rajtunk a vagányabb fajta mászók. Persze én ilyenkor mindig Livanost idézem (nagy görög mászó Marseilleből), aki azt mondta: "inkább legyen egy szöggel több, mint egy emberrel kevesebb, pláne ha én vagyok az az ember". Szóval ennek szellemében araszoltunk tovább, ahol tudtunk biztosítottunk.

A gerincre érve a nyom kétlábnyom-nyomtávnyiról egylábnyomosra keskenyedett, és mivel nem kenyerem a manökenjárás, pláne nem hágóvasban, kissé remegett a lábam. Ezt a fílinget csak fokozta, hogy mindkét oldalon meglehetősen meredek havas hegyoldalt láttam remegő lábaim alatt. De azért még azt is volt időm végiggondolni, hogy frankó ugyan, hogy össze vagyunk kötözve mind a kilencen, de ez azt is jelenti, hogy ha valaki elkezd csúszni, akkor nekünk szépen át kell "sétálni" a gerinc másik oldalára, a nagy semmibe bele. A séta szó azt hiszem jobb, mint az ugrás, bár valójában igen gyors sétáról lenne szó, már ha azt szeretnénk, hogy megmeneküljünk. De hál'Istennek ezt nem próbáltuk ki, viszont a kis Triglavra érve Konyira néztem, aki hátulról is kitalálta gondolatomat és közölte, hogy innen visszafordulunk.

Szilveszter a Grossvenedigeren

Szilveszter

A Grossvenedigeren egy Winterraumban, vagyis fűtetlen fáskamrában, 3000 méteren. Mínusz 20 fokban szilveszterezni agyrém ötletnek látszik, de nem csak annak látszik: az is. December 30-án akartunk feljutni a 2962 méteren lévő Defregger kunyhóig, de egy lavina-lejtőhöz érve Konyi megálljt parancsolt. Gyakorlott szemmel felmérte, hogy ez a lejtő bármikor lejöhet, de azért csinált egy lavina-próbát. Ez egészen pontosan azt jelenti, hogy körbevág egy félméteres darabot a hóban és megnézi, hogy az elindul-e lefelé. Ez itt most elindult, még bökdösni se kellett. Szóval vissza kellet fordulni és egy másfél órás kerülővel kikerülni a halálos szakaszt.

( Visszafelé már csak hűlt helyét láttuk a lejtőt takaró hónak, az egész lezúdúlt a mélybe, szerencsére nem velünk együtt.)

Ez a másfél órás kerülő és a mély hó elég volt ahhoz, hogy délután négykor még csak félúton járjunk. A vérnyom, ami utunkat kezdettől fogva kísérte ezen a ponton egyre sűrűbbé vált. Folyamatosan találgattuk, hogy mi vérzi tele a nyomot, de a megoldások egyre inkább horror-jellegűvé váltak. Rejtélyes volt a "farkaslábnyom" az út mellett és az is, hogy miért követi épp az ösvényt a vér, s helyenként miért hagy egészen nagy méretű foltot a fehér hóban. Szóval délután négykor sehol egy árva menedékház, csak egy út mellett álló kis házat találtunk. Zárva. Körbejártam és a fáskamra hál'Istennek nyitva volt. De benn csak farakás és szerszámok.Kérdés sem volt, hogy itt kell éjszakáznunk. Szerencsére a zseniális Várkonyi Bea fél óra alatt egy bútorkészítő kisiparost megszégyenítő precizitással olyan ágyat rittyentett, aminek vízszintjében a legkritikusabb wasserwaageval se lehetett volna hibát találni. Vacsorafőzés a villamosszekrényen és hatkor takarodó. Attila Vonnegutot olvasott fel, cserébe egész éjjel a fejét rugdostam. Mínusz 55 fokú komfortfokozattal bíró hálószákomban is irgalmatlanul hideg volt matrac nélkül, ugyanis a fáskamra oldalán lévő jelentős réseken át folyamatosan szivárgott be a jeges szél. Reggel indulás a Defreggerhausba. Az utolsó szakaszt egy elég meredek hólejtőn tettük meg, ahol a hótalppal igen nehézkes volt nyomot vágni. Kegyetlen felmenet, a ház alatti utolsó métereken már mindenki prüszkölt. Fenn el is dőlt: ma nem lesz csúcsmászás... szilveszter volt. Szikrázó napsütés. A naplementét a gleccser tetejéről néztük. Útköben elhaladtunk a meteorológiai állomás szekrénye mellett, ahonnan Konyi egy laza mozdulattal kiemelt egy üveg almapálinkát. Tekintélye az egekbe emelkedett!!!

Mire visszaértünk a kunyhóba, egy lengyel pár is megérkezett, rögtön le is húztam őket egy kis echte (lengyelül nem tudom) lengyel vodkára. Ilyen magasságban ugyanis az ember nagyon megnézi, hogy mit cipel fel, és az alkohollal nem álltunk túl jól. Bár az almapálinkát lenyúltuk-jelentem később visszatettük- aki nem hiszi, járjon utána!!! A winterraumban lévő sparhelt épp olyan volt, mint a nagyimé. Be is fűtöttünk, és elkezdünk havat olvasztani a zacskós kajákhoz és teához. A winterraumban 12 ágy is volt, ami a fáskamra után igazán üdítő volt. Nemsokára megjelent egy magányos vándor- kiderült, hogy egy magyar fiú, ezt találta ki szilveszteri programnak. Hmm...

Meghívtuk, hogy tartson velünk a partyn. Konyi hozzott fel virslit és mustárt( ismétlem: 3000 méterre kellett felcipelni!) és KÉT üveg pezsgőt: egy szárazat és egy félédeset. És a lényeg: Bea a sparhelt sütőjében pogácsát sütött éjfélre!!! Ilyen finomat szerintem senki sem evett még életében...

Másnap bejött a rossz idő, irdatlan szél és hó. Nyomás lefelé, minél gyorsabban...

Attila később megtalálta a vérnyom forrását, le is fotózta...de egyelőre titkolja

Hótalpaztunk!!!

Igen- igen, hideg volt, de a szikrázó napsütésnek ára van. A Rax felvonóházból azonnal a Bergasthofhoz tartozó kocsmába estünk be, ahol a megérdemelt forralt bor után cihelődtünk csak fel a szobánkba. Aztán vissza  forraltborhoz , hogy másnapra jó erősek legyünk. És másnap valóban jó erőben-amihez a kiadós reggeli is hozzájárult-, elindultunk havat taposni. A hótalp egy teniszütőhöz hasonlítható eszköz, ami segít abban, hogy a puha, süppedős porhóban közlekedjünk. A súly elég nagy felületen oszlik el ahhoz, hogy ne süllyedjünk el a hóban. Így lehet menetelni olyan helyeken is, ahol nincs kitaposott nyom. 6-7 óra Rax fennsíkon és garnatáltan hulla fáradt leszel. 

Utána a házban forralt bor, leves és kártyaparti. Kicsit nehezen viseltem, hogy folyton én vesztettem.... Aztán másnap Semi, a macedón házvezető jól megreggeliztetett minket, megtöltötte  a termoszainkat meleg teával, és újra nekivágtunk a fennsíknak. Néhány óra mentelés után az egy meredek lejtőn indultunk lefelé, derékig érő hóban, amiben persze a hótalpak miatt nem süllyedtünk el.  Csak ereszkedtünk és ereszkedtünk, ami csak azért volt rémísztő, mert tudtuk, hogy ami szintet itt elveszítünk, azt vissza is kell majd másznunk. Egy völgybe értünk, ahonnan a kiutat egy meredek kuloár jelentette. Nekivágtunk abban a reményben, hogy hótalppal is fel tudunk menni. 

Egyre meredekebbé vált azonban a hegyoldal és a hó felszínén deszkák voltak, némelyik már le is csúszott. Konyi bemászott a kuloárba, aztán fejét rázva visszafordult. Túl veszélyes volt, így a völgyben indultunk tovább, az erdőben utat vágva próbáltuk megkeresni a menedékházat, amit a térkép ide jelölt éppen. A ház egy 5 négyzetméteres bivak volt, de arra megfelelt, hogy Hédi fagyott lábát felmelegítsük benne. Egy félórás pihenés után az ismert nyomokon mentünk vissza a házig, ahol a szokásos forraltbor-kártya program várt ránk. 

A Raxra indultunk hótalpazni  Ausztriába. Jó hideg lesz , de szikrázó napsütés...